Megfogott, hogy birtokoljon

Meztelen stopposkén csak a testemet adhatom, a lelkemet már nem

Fehér paca

Egy mezőn ébredtem. Sütött a nap, kellemes szellő simogatott a puha fűben. Libabőrös lettem, meztelenségem miatt. Ez volt a természetes. A hajam fekete fenékig érő volt, szemem hófehér. Talán még ijesztőnek is tűnhetett volna, de nem volt kinek. Még az állatok is eltűntek, talán elmenekültek, nehogy feleméssze őket is a tehetetlenség úgy, mint az embereket. Én vajon miért maradtam itt? Nekem kellene megvívnom ezt a csatát? -egy háború a meztelen lány ellen-... győznék. Nem a szemem fehérje miatt és nem is hajam fekete hossza miatt. Győznék, mert én irányítok. Győznék, mert már nem porosodik rajtam az elme gyengesége. Győznék, mert elpárolgott a hamis csalódás, magával ragadva fakó színeit. Fájdalomból győzlek le.

Érgörcs

Keserű ízű volt a könny, ami belefolyt a számba.

Nyelvemmel szétoszlattam, hogy mindenhova jusson az apró mámorból.

Talán azért keserű, mert már a saját szervezetem sem bírja feldolgozni a folyadékvesztést.

Vagy talán azért, mert véreres, duzzadt szemeim így próbálnak jelezni: most már elég!


Sz

Hogyha szerelmes vagy, éld meg a magányát is, hogyha úrnak teremtettél, éld meg a szolgaságot. Lásd a szépet, akár az elmúlás orcáján is, lásd a csúfot akár a rózsának aranyló szirmain. Légy a tündér, légy a szerelemnek bolondja, hogy annak lángjában lelked testet öltsön.

Amit a test mutat, takarhatja az elme

Néha úgy érzem, mintha csak tesztelője lennék az életemnek. Nem baj, ha odavész, majd az igazi tökéletes lesz.

Csalódásnak éltelek meg.

Rozsdás nyelv

Megérkeztem

Már a kapuban állok és a kulcsom után matatok

tampon, rágó, kifolyt kézkrém...

Csak a hideg rozsdát nem éreztem.

 

Marasztalom

Sötét utcáról nyíló fekete kert fénye

beragadt a kapu nyelve hiába

lököm, rúgom, taszajtom.

 

Elvileg itt lakom

Átmászom a tompa vas akadályt

a táskám persze kint maradt...

Ott kéne hagynom.

 

Sötét alak üldögél

kert széli lócánkon, engem néz,

fújja kemény cigi füstjét

majd felállva felém dülöngél.

 

Rossz kaput rugdostam?

-néztem kérdőn vérbe fagyva.

S ekkor elkapott vártalan vendégem, míg

fülébe köszönömöt suttogtam.

 

 

mÁMor

Káosz. Megzavar ez a nyugalom. Mindenkinek grammra kimért modora, számomra egy marék jutalom. Bőr már alig van a számon, szörnyű ez a folytonos izgalom. Hogy lehet ennyiszer zavarba jönni? Nincs erre egy limit? Darabos levegő, néhol forró picit. Nem tudom, mert én a káoszban élek. Mások zavarában, küzdök azért, hogy ott lehessek, e kicsavart gondolatok mámorában. Megtudni nem fogják, annyira azért szégyellem. Végül úgy is ez lesz újra megtestesült védjegyem.

Bakancs

Lenézek rá, megvetően amennyire csak lehet. Muszáj éreztetni a hierarchiámban a helyet. Állja a tekintetem 'a kis pimasz', ki ő itt, hogy tehessen bármiféle grimaszt? Adok neki pár száz oldalas könyveket, szkennelje csak  egy ideig, amíg lelkéből az kitelik. Másnap meg sem köszönöm, minek, ha ez a munkája? Inkább figyeljen oda a kócos hajára, ha már a nadrág bokalengető, farzsebbe száradt taknyos zsebkendő. Ő csak egy gyakornok, amolyan semmitmondó kanál a joghurtos pohárba száradva. Csak pakolja a dossziékat szépen sorba, végtelenül, védtelenül, féktelenül, menthetetlenül... Mit tudhat, amit én nem? Csak egy elhagyott bakancs a csatatéren. Nap, mint nap tűri kritizáló nézésem, de csak mert tudja, végül úgyis ő van a nyeregben.

Leépítés (1)

Ott leszel mindenhol, ahol nem kéne. Elkerülhetetlenül. Ott leszel, mert ott kezdődött, ott leszel mert kialakítottam, ott leszel mert megöltem. Minden alkalommal hagyok majd egy könnycseppet, hátha nem reped szét. Ott hagyok egy fél mosolyt is, hátha te még használod. Ott leszel, mert te is elkerülnél. De még itt vagy. Itt vagy, mert adtál egy félmosolyt. Egy félmosolyt. Itt vagy, mert keserű nyelvem lenyelettem, ne okozzon oly kárt, hogy ezt elkerüljem. De egy nap majd te is hagysz egy könnycseppet, reménykedve, engem multadba temetve.

Ott leszek.

Félig

Csak egy jó éjt puszit kértem, és magamhoz szorítottam. Annyira hiányzol -gondoltam magamban. Megkértem, hogy takarjon be -régi szokásunkhoz híven- és ő így is tett. De mikor betakart volna, én magamhoz húztam és zokogni kezdtem. Meglepődött, de csak magához szorított. Én csak sírtam a nyakába.. okát nem tudtam volna pontosan meghatározni. Hiányzott. Rettentően hiányzott, és már belefulladtam a bűntudatba. Hirtelen szakadt félbe ölelésünk, de még így is óriási megkönnyebbülés volt az a néhány szeretett perc.

Esőben sírnak a szobrok is

Fehér mivoltom kirí komor környezetéből, makulátlan csiszolt arcom a tömeg torzulttá préselődött arcai közül. Néznek, de nem látnak, mert ott ragadtak kételyük melegágyában. Szemmel tartanak, de csak addig, míg látják mozdulatlanságom örökkévalóságát. Kiálthatok, sikíthatok… mindenütt csak csiszolt márvány. Túl makulátlan, túl mű. Éppen csak annyira, hogy belehaljak. Egy nap majd legördül egy könnycsepp, a legértékesebb kincsem. De hát mit ér a kincs értelem nélkül. Mit ér a makulátlanság sárba fojtva?

Pont annyit, mint az a könnycsepp.