Belekezdtem

MAZSOLÁZZ

Feltét

Versem léte kétféle, egy neked egy nekem

Előbbi inkább kérésre, míg utója kegyelem

Nem is írnám tovább, le kellene zárnom

Mégsem ölti formáját, muszáj lesz várnom

S.M.

Valami, ami nélkülem nincs, pedig nem én csinálom.

Talán

Törékeny, száraz üresség,

folyékony, érdes magány,

puha, plöttyedt fáradtság,

állandó, hamis talán.

 

Durva, keserű érintés,

fakó, részeg mosoly,

könnyed, görbe tévedés,

megráz, majd elrabol.

Tegnapelőtt

Mégsem olyan könnyű leírni. Az érzés megvan, de formát nem talál. Egyszerűen fogalmaznám meg, a legtisztábban. Vinnék abba a szokásosba valami szokatlant. Hol kezdjem? Több szálon is futhatna, csattanóval a végén. Nem, ez nem jó. Valami olyasmi kellene, ami átadja, azt a keszekusza gondolatot, azt a zavaros zavart. Látod, még mindig nem megy, inkább terelek, közben ez az egész rólad szólt.

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Ady

Feladva

Remélem nem az, amire gondolok. Csak azt ne! Bármit csak azt ne. Belekezdeni is felesleges…. Na jó, talán egy picit, de csak mert neked nem lehet nemet mondani. Nem, nem azért mert cuki vagy, ez valami más. Nem feltétlenül a jóhoz vezet. Te úgyis vágod-kened, sorrendet felcseréled. Úgy kavarod-kutyulod, míg az értelmetlenné nem válik. És mikor elérted ezt a kellően savanykás ízt, talán megérted, ez a szakma nem is olyan édes, krémes, fényes, véres, pépes… Én hiába is mondom százszor, itt van az idő, ne halogasd, arcaidat másnak tartogasd. Előttem meztelenül állsz, és én felnyitlak, utat mutatok a holnapnak, mert a tegnapban vársz.

Egy, kettő, három, támadás!

Mint általában, most is gondolataimba merülve lépdeltem az utcán. Már este volt, nem voltam messze a találkozóhelytől csupán két utcányira. Elsétált mellettem egy férfi, utánam nézett...még mindig utálom ezt. Épp azon gondolkoztam, milyen sokan vannak az utcán, pedig már Későre járt. Elkapcsoltam a túlhallgatott Coldplayről, amikor megláttam a férfit mellettem. Felismertem, az aki nem sokkal korábban megbámult. Utánam jött és most megállított. Azt hittem, a telefonomat akarja ellopni, így azt erősen szorítottam a zsebemben. Elkezdte dícsérni a combjaimat és, hogy képtelen levenni róluk a szemeit. Hát nem a telefonomat akarta. Megkértem szépen, hogy hagyjon békén, de ő jött tovább utánam. Egyre perverzebb dolgokat mondott, és egyre közelebb jött. Hangosabban mondtam neki, hogy hagyjon békén, de nem tette. Egyszercsak megragadott és nem eresztett. Bepánikoltam, elkezdtem ordítani, hogy engedjen el, de semmi sem hatott rá. Kitéptem magam a kezéből és elszaladtam, de ő jött tovább utánam, megint megragadott. Segítségért kiáltottam, ordítottam, sikítottam, hátha valaki segít. A járókelők mégcsak rám sem néztek, elmentek mellettünk. Nem segítettek. Senki nem segített. Tényleg itt tartanánk?

Sehogy

Felnézek rád, hisz tőled tanulok, te adod át nekem a tudást. Minden órádon ott vagyok és figyelek, jegyzetelek. Szavaid ott lapulnak füzetemben. Szeretem az óráidat, érdekesek és hasznosak. Csak ne lenne az az apró dolog. Az a kis semmisnek tűnő mocsok. Nem is olyan rég fedeztem fel, azóta is csak gondolkodom, ágyamban forgolódom. Mikor a viccelődés megvalósul és elevenen testet ölt előtted. Kínos. Kósza hóbortot minek erőltet? Nálam ennek nincs helye, hisz tudja jól, ez nem a maga ideje. Maradjunk is a formalitásnál, és a jól megszokott magázódásnál.

Emlékszem

Elfelejtettem. Pedig valami fontosat akartam mondani. Itt van a nyelvem hegyén, de egyszerűen odatapadt. Nem fog eszembe jutni. Bármennyire is koncentrálok, elfelejtettem. Tűnődöm magamban, mi lehetett az? Hisz fontos volt! Hogy felejthettem el? Dühít. Mintha apró amnézia történt volna, fekete folt. Valami elveszett belőlem. Töprengek még pár évig, időm, mint a tenger, cseppjeiben mérik.

Skarlátvörösből hófehér

Egy régi heg, de már az sem, inkább csak az emléke annak a balesetnek. Teljesen begyógyult, de maradt egy apró kosz szem a bőr alatt. Az a kosz most újra gyulladást okoz, szétterjed és pusztít. Hogyan lehetne ezt mind megtisztítani? Legalább a makulátlanság tévhite meglenne, de ez az apró szem most mintha kőszikla lenne, szétreped fölötte elnyűtt bőröm. Szándékosan került oda, és akarattal tűnt semmisnek. Most mégis lelepleződött, nem tudott sokáig mérgezni. Talán majd ezután jön az igazi tisztulás, kifordulás, várakozás, vágyakozás és minden ami nem illő egy befejezéshez.