Belekezdtem

MAZSOLÁZZ

Könny-ű

Egyre valóságosabb. Nem így indult, de nem fogok ellenállni, végre történik valami. Valami. Valami izgalmas. És ez fog kihúzni a gödörből, segítőkézként ragaszkodom hozzá. Kell. Szükségem van rá, mert muszáj. Eltűnsz végre, és Ő fog megszüntetni. Hiányodhoz könnyen hozzá..... nem, nem fogsz hiányozni.

Avas

Ó igen, hazudtam! Sokszor sokfélét. Észre se vetted? Hát persze, hogy nem...butus. Éled a saját elvarázsolt éned. Dehogy rondítok bele! Vagy már annyira érett, hogy rájöjj, órák óta nézed ugyanazt az üres képet. Magadra találtál benne, pont olyan érdekes lenne...se. Ígéreted gyorsabban tűnt el, mint ahogy kimondtad volna. Látod látod? Már évek óta csak az üres képet nézed. Azt látod benne, amit én benned. Bármit, mindent, semmit se.

Ha úgy lenne, mert úgy lesz

Fordult volna a kocka? Csak nem? Erre nem számítanék, bár semmi sem lehetetlen. Meglepő lenne, ha úgy lenne, ahogy elképzeltem rád kivetítve. Mert itt már nem én vagyok a lényeg, nekem már sikerült, fordítottam rajta. Most úgy tűnik megtörténik az, ami eszedbe sem jutott, mellbevág az, amit másokból irtasz. Magadat kapod teljes egészében. Ne küzdj.

Feltét

Versem léte kétféle, egy neked egy nekem

Előbbi inkább kérésre, míg utója kegyelem

Nem is írnám tovább, le kellene zárnom

Mégsem ölti formáját, muszáj lesz várnom

S.M.

Valami, ami nélkülem nincs, pedig nem én csinálom.

Talán

Törékeny, száraz üresség,

folyékony, érdes magány,

puha, plöttyedt fáradtság,

állandó, hamis talán.

 

Durva, keserű érintés,

fakó, részeg mosoly,

könnyed, görbe tévedés,

megráz, majd elrabol.

A FEHÉR CSÖND

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Ady

Egy, kettő, három, támadás!

Mint általában, most is gondolataimba merülve lépdeltem az utcán. Már este volt, nem voltam messze a találkozóhelytől csupán két utcányira. Elsétált mellettem egy férfi, utánam nézett...még mindig utálom ezt. Épp azon gondolkoztam, milyen sokan vannak az utcán, pedig már Későre járt. Elkapcsoltam a túlhallgatott Coldplayről, amikor megláttam a férfit mellettem. Felismertem, az aki nem sokkal korábban megbámult. Utánam jött és most megállított. Azt hittem, a telefonomat akarja ellopni, így azt erősen szorítottam a zsebemben. Elkezdte dícsérni a combjaimat és, hogy képtelen levenni róluk a szemeit. Hát nem a telefonomat akarta. Megkértem szépen, hogy hagyjon békén, de ő jött tovább utánam. Egyre perverzebb dolgokat mondott, és egyre közelebb jött. Hangosabban mondtam neki, hogy hagyjon békén, de nem tette. Egyszercsak megragadott és nem eresztett. Bepánikoltam, elkezdtem ordítani, hogy engedjen el, de semmi sem hatott rá. Kitéptem magam a kezéből és elszaladtam, de ő jött tovább utánam, megint megragadott. Segítségért kiáltottam, ordítottam, sikítottam, hátha valaki segít. A járókelők mégcsak rám sem néztek, elmentek mellettünk. Nem segítettek. Senki nem segített. Tényleg itt tartanánk?

Sehogy

Felnézek rád, hisz tőled tanulok, te adod át nekem a tudást. Minden órádon ott vagyok és figyelek, jegyzetelek. Szavaid ott lapulnak füzetemben. Szeretem az óráidat, érdekesek és hasznosak. Csak ne lenne az az apró dolog. Az a kis semmisnek tűnő mocsok. Nem is olyan rég fedeztem fel, azóta is csak gondolkodom, ágyamban forgolódom. Mikor a viccelődés megvalósul és elevenen testet ölt előtted. Kínos. Kósza hóbortot minek erőltet? Nálam ennek nincs helye, hisz tudja jól, ez nem a maga ideje. Maradjunk is a formalitásnál, és a jól megszokott magázódásnál.

Emlékszem

Elfelejtettem. Pedig valami fontosat akartam mondani. Itt van a nyelvem hegyén, de egyszerűen odatapadt. Nem fog eszembe jutni. Bármennyire is koncentrálok, elfelejtettem. Tűnődöm magamban, mi lehetett az? Hisz fontos volt! Hogy felejthettem el? Dühít. Mintha apró amnézia történt volna, fekete folt. Valami elveszett belőlem. Töprengek még pár évig, időm, mint a tenger, cseppjeiben mérik.