Megfogott, hogy birtokoljon

Változást vártam a percek múlásában

Kerestem, hátha meglelem magányában.

Álltattam a napot, hogy e percek tévednek

Visszanézett, kérdezve - mégis mitől félek? -

Hogy állandó körforgása alig látható

Hogy apró lélegzete testemre kiható.

Mert e percek most jeges órává változnak

E kopár csalárd szívre szöges drótot hoznak.

Tedd azt, mi szent írásaiban meg van mondva

Menj, töltsd fel lángokkal, mi már el van oltva.

Majd én visszanézek kérdezve - mégis mire vársz?-

Hogy megmutathassam utadat, melyen félve jársz.

- Elnézést, a bizalmat keresem, merre találom?

- A kettős mérce és az ítélkezés között, akciós termék.

- Ott néztem, de egy darab sem volt.

- Mint mondtam, akciós... és ha látná a táblát, kifutó is.

- De hát csak mától akciós..!

- Hölgyem, én csak egy eladó vagyok.. vegyen hűséget, azt úgysem viszik.

Bele nyomtam a százast, majd észrevettem, hogy ez az egy kocsi van lánc nélkül. Azért benne hagytam azt az apró pénzérmét, hátha valaki ellopja.

Toltam a kocsit magam előtt, vontatottan kanyarogva az emberek között. Néha belenéztem a szemükbe, mikor már a képtelenségig eltorlaszolták az utat.. Ugyan azt a szürke fátyolt véltem felfedezni, mint amit ma reggel a tükörben láttam szemeimben. Nem mosolygott senki, csak toltuk magunk előtt a kocsit. Befordultam a kertészeti részlegre, hátha találok valami hobbinak valót.

Jobbra egy idős házaspár állt a macska kajás polcok hosszú sora előtt, gondolkodva, vajon melyik unalmas konzerv lenne jó unalmas kis kedvencüknek..

Balra egy fiatal srác vívott harcot a nehéz virágföldes zsákokkal. Három már kiszakadt.

Hűvös volt, mert ebben a részlegben szabadon jár a kinti levegő. Rajtam csak egy könnyed trikó volt az otthoni sortommal. Nem vártam nagy dolgokat, tovább battyogtam.

Szürke szemeimmel a mosóporokat kezdtem nézegetni. Az olcsóból nem volt egy darab sem, a drágából már ki sem tették az újat.. úgysem veszi meg senki. Mellettem egy nő is az olcsó mosópor helyét nézte. Nem láttam csalódottságot az arcán. Nem volt semmi sem az arcán, csak bambult maga elé. Én is ezt tettem még pár percig, majd tovább csoszogtam az akciós pult felé. Virsli. Ma lejár, de vacsorára még jó lesz.

Körbe néztem, mintha keresnék valakit, pedig csak önmagamat nem találtam. Vajon melyik szürke szempár lehet a sok közül? Talán mindegyik.. Szürke fátyolban savanyodunk meg.

Még mindig naponta eszembe jutsz...

Egy mezőn ébredtem. Sütött a nap, kellemes szellő simogatott a puha fűben. Libabőrös lettem, meztelenségem miatt. Ez volt a természetes. A hajam fekete fenékig érő volt, szemem hófehér. Talán még ijesztőnek is tűnhetett volna, de nem volt kinek. Még az állatok is eltűntek, talán elmenekültek, nehogy feleméssze őket is a tehetetlenség úgy, mint az embereket. Én vajon miért maradtam itt? Nekem kellene megvívnom ezt a csatát? -egy háború a meztelen lány ellen-... győznék. Nem a szemem fehérje miatt és nem is hajam fekete hossza miatt. Győznék, mert én irányítok. Győznék, mert már nem porosodik rajtam az elme gyengesége. Győznék, mert elpárolgott a hamis csalódás, magával ragadva fakó színeit. Fájdalomból győzlek le.

Keserű ízű volt a könny, ami belefolyt a számba.

Nyelvemmel szétoszlattam, hogy mindenhova jusson az apró mámorból.

Talán azért keserű, mert már a saját szervezetem sem bírja feldolgozni a folyadékveszteséget.

Vagy talán azért, mert véreres, duzzadt szemeim így próbálnak jelezni: most már elég!

Hogyha szerelmes vagy, éld meg a magányát is, hogyha úrnak teremtettél, éld meg a szolgaságot. Lásd a szépet, akár az elmúlás orcáján is, lásd a csúfot akár a rózsának aranyló szirmain. Légy a tündér, légy a szerelemnek bolondja, hogy annak lángjában lelked testet öltsön.

Megérkeztem

Már a kapuban állok és a kulcsom után matatok

tampon, rágó, kifolyt kézkrém...

Csak a hideg rozsdát nem éreztem.

Marasztalom

Sötét utcáról nyíló fekete kert fénye

beragadt a kapu nyelve hiába

lököm, rúgom, taszajtom.

Elvileg itt lakom

Átmászom a tompa vas akadályt

a táskám persze kint maradt...

Ott kéne hagynom.

Sötét alak üldögél

kert széli lócánkon, engem néz,

fújja kemény cigi füstjét

majd felállva felém dülöngél.

Rossz kaput rugdostam?

-néztem kérdőn vérbe fagyva.

S ekkor elkapott vártalan vendégem, míg

fülébe köszönömöt suttogtam.

Káosz. Megzavar ez a nyugalom. Mindenkinek grammra kimért modora, számomra egy marék jutalom. Bőr már alig van a számon, szörnyű ez a folytonos izgalom. Hogy lehet ennyiszer zavarba jönni? Nincs erre egy limit? Darabos levegő, néhol forró picit. Nem tudom, mert én a káoszban élek. Mások zavarában, küzdök azért, hogy ott lehessek, e kicsavart gondolatok mámorában. Megtudni nem fogják, annyira azért szégyellem. Végül úgy is ez lesz újra megtestesült védjegyem.

Lenézek rá, megvetően amennyire csak lehet. Muszáj éreztetni a hierarchiámban a helyet. Állja a tekintetem 'a kis pimasz', ki ő itt, hogy tehessen bármiféle grimaszt? Adok neki pár száz oldalas könyveket, szkennelje csak  egy ideig, amíg lelkéből az kitelik. Másnap meg sem köszönöm, minek, ha ez a munkája? Inkább figyeljen oda a kócos hajára, ha már a nadrág bokalengető, farzsebbe száradt taknyos zsebkendő. Ő csak egy gyakornok, amolyan semmitmondó kanál a joghurtos pohárba száradva. Csak pakolja a dossziékat szépen sorba, végtelenül, védtelenül, féktelenül, menthetetlenül... Mit tudhat, amit én nem? Csak egy elhagyott bakancs a csatatéren. Nap, mint nap tűri kritizáló nézésem, de csak mert tudja, végül úgyis ő van nyeregben.