Belekezdtem

MAZSOLÁZZ

Fájva-n

Fáj. Élesen, hideg könnyekkel sajog. Sajog pedig érintetlen. Menthetetlen. Létének miértje fel nem fedezett, mégis van, hogy majd érezzük hiányát. Van. Fáj. Meleg mérge megbolondít, vagy boldogít? Talán ugyanaz, mert van, és fáj.

Antik-vár

Zavarba ejtő az emlékek felszínre bukkanó roncsa, szemünk tengerén. Tanán kellett neki az az idő, míg ronccsá vált. Talán így már nem is annak tekintjük, sokkal inkább egy antik darabnak. Antik csupán mert régi? Nem. Antik, mert értéke van. Értékké vált, miattunk. Mert azok a roncsok valójában mi vagyunk emlékeink fátylába bújtatva.

Üvegszem

Megvizsgálom. Mindet. Valamelyik átlátszó, van, amelyik koromfekete. Beszélnek hozzám, némely suttog, némely ordibál. Én csak figyelem. Én csak hallgatom. Látok mindent, egy egész életet, minden szenvedéssel, boldogsággal. Ott hagyok egy darabkát az összesnél, csak hogy emlékezzenek: volt valaki, valaki, aki ezeket látta és tudja, valaki, aki ezzel együtt él. Csak egy apró cseppet hagyok, nehogy kiszáradjon és végigrepedjen. Végigrepedjen és kifollyon, le az arcukon a nyakukra. Akkor mi maradna belül? Én.

Utoljára

Újra és újra szúrj belém kérlek, hátha egyszer már vége lesz...

Véletlen

Fekszem az út szélén, és az eget figyelem. Ma éjjel már-már unalmasan sok csillag látszódik. Elfordítom a fejem, és mintha tükröződne az égbolt az aszfaltra, csillog minden. Gyönyörű látvány. Könnyes a szemem, nehezen látom, de a hajam kóc csomókban terül az útra. Másik oldalra fordítom fejem és megpillantok a fűben egy fekete követ. Megint könnyes a szemem, és a lábaimat sem érzem. Milyen csendes minden. A tücskök dallamosan ciripelnek, mint egy mentőautó. Nem tudom, miért fekszem itt, nem tudom mióta, de nekem most így jó. Minden pont jó. A követ nézve felismerem, hogy az tulajdonképpen egy autó ajtaja. Hogy került az oda? Visszafordulok a csillagos aszfalt felé, de ott már nem csillagok vannak... mindenhol üvegszilánk, mindenhol vér. Kezdek fázni. Ideértek a mentősök. Valaki beszél hozzám, de én csak a Nagy Göncöl keresésével foglalkozom. Könnyem még mindig folyik a fájdalomtól, de még meg kell keresnem azt a szekeret. Eluralkodik rajtam a fáradtság, ne! Még nincs meg...

Drown

The worst thing is watching someone drown and not being able to convince them that they can save themselves by just standing up.

Minden

Mindenki boldog. Rémisztő mosolyok árnyékolnak. Tánc, étel, ital…mindenki boldog. Én is annak látszom, már órák óta. Igen erős vagyok… tökéletesen játszom a szerepem, ja mégsem. Könnyek gyűlnek a szemembe, jajj! Mi történt? Nem sírhatsz! Még nem.

Egy táncot kívánó muzsika következik. Cipő le, táncra fel.

Igen, így most jobb egy kicsit, hamis mosolyom mögött. A talpam már fekete, inkább leülök.

Várom a hazaindulást, várom a nyugalmat, várom, hogy kitörhessek. Ki kell bírnom!

A gyomrom görcsben, hányingerem van, bármire gondolok. Mi történik velem?! Hisz a boldogság medrében fuldoklunk. Csak én nem itt tanultam úszni. Megfulladok! … nem még nem, majd otthon, bírd ki!

Lassú zene következik. Minden pár táncra kéri szerelmét. Én ülök, a rendkívül érdekes terítőt vizsgálva. Bár ez itt a legkisebb problémám. Most mindenki hagyjon.

Már a kocsiban ülünk, kint szakad az eső, mintha érezné, ami bennem ordít. Már megint egy könnycsepp… az ablak felé fordulok, de érzem, hogy mindjárt kitör a káosz. Nem! Még nem! Gondolj a falra, széles beton falra. Te a mögött élsz, nem törsz ki!

Hazaértünk. Már dobom is le a ruháimat, minél hamarabb legyek zuhany alatt. Magamra engedem a forró vizet, hadd égesse a bőröm… talán lejön róla az a sok mocsok. Fúj.

És felrobbant. Kiszakadt. Széttört. Végre kitört… minden…minden…

Már nem érzem a bőröm szerencsére, elhihetem egy pillanatra, hogy nincs is. Nincs az a sok bűn. De rá kell jönnöm, hogy a bőröm csak elszenvedője mindannak, amit utasításba kapott onnan bentről.

Kiszálltam a zuhany alól. Szembeálltam a tükörrel és néztem zokogó arcom. Én azok közé tartozom, akik rettentő csúnyák, ha sírnak. De akkor is néztem magam. Néztem, hogy mennyi szenvedést élt át az arcom, miket láttattam szemeimmel, miket hallottak füleim. Ők mind ártatlanok.

Átszaladtam a szobámba. Csak a párnámra vágytam. Legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de azt meghallanák. Nem tehetem. Vajon vége lesz valamikor?  Várok valamit, valami szebbet.Várom, hogy egyszerre elmúljon minden…minden…minden

Tegnap

Végre újra éreztem. Mindent éreztem az egész testemben.

Érintésed, vágyad, csókod, szerelmed.

Megijedtem, borzalmasan megijedtem.

Mit tettem? ...

Már megint ördögi körbe keveredtem.

Néztél volna

Sok mindent szeretnék mondani,

Vissza kell térnem a jelenbe,

De hogyan tudnám elkezdeni?

Kérlek, csak nézz a szemembe!

 

Könnyeim már régen eltűntek,

Kezed szorongatom kezembe,

Tekintetem eddig kerülted,

Kérlek, csak nézz a szemembe!

 

Most megkövült arccal mosolygok,

Elhiszed, hisz nem látsz fejembe,

Végül nem beszélek, már tudod-

Néztél volna a szemembe!

Gyom

Talán ez családi hagyomány lenne nálunk? A DNS-ünkbe épült, és egyszerűen továbbörökítjük generációról generációra. De ki issza meg a levét? Hát most én. Nem küzdhetek ellene, meg lett mondva. Becsukom a számat, összeszorítom a fogaimat hadd repedjen minden irányba, aztán majd elmúlik. Egyszer minden rossz elmúlik – bízom e közhelyes mondásban. Talán nincs más eszközük, csak ez a vírus. Igazából megértem, mert ez hat. Ez biztos, hogy bármikor hat. Elég pár jól eltalált szó, jól eltalált helyre és már pusztít is. Miért csodálkozol a végeredményen? Talán az évtizedek alatt nem ez volt a kitűzött cél? Most meg csak állsz és szörnyülködsz saját teremtményeden.